HARMINC ÉV - élménybeszámoló.

Örömmel adjuk közre Nagy Dávid rajongói szempontú, nagy lélegzetű beszámolóját a HARMINC ÉV dupla Opera-előadásról - kedvcsinálónak a most szombati Aréna-koncerthez.

HARMINC ÉV
- jubileumi, akusztikus előadás két felvonásban -
2023. december 16., szombat, 20 óra
Papp László Budapest Aréna

MINDENKIT SZERETETTEL VÁRUNK!

Valamikor késő tavasszal lehetett, amikor a Főhős egy rádióműsorban, talán éppen az Abaházi presszó adásában megpendítette, hogy jó lesz – jó lesz majd egyszer ez a HARMINC ÉV című Aréna az év végén, meg szépen fogynak a jegyek, de akkora vállalkozásnak kezd körvonalazódni, hogy egyetlen nagykoncertre kihegyezni… hát, ez még lehet, hogy neki is erős. De ugye turnéztatni sem lehet, mert annyi zenész játszik benne, hogy csak az Arénában megvalósítható. A bejátszó koncertnek viszont nem híve. Szó szerint most vissza nem idézem, de valami olyasmi volt, hogy kéne valami helyszín, ahol ki lehetne próbálni a programot kvázi emberkísérletként, hogy egyáltalán az irány jó-e, az sem baj, ha valamivel kisebb formában a véglegesnél. 

Sokunk szeme előtt sejlett fel ekkoriban a jól bevált budai Klebelsberg Kultúrkúria képe, ahol az Ákos 40, a Karcolatok 20 és a jubileumi 50 című előadások próbafolyamata is zajlott, ahol a legvégső fázisban néhány estén a közönség is betekintést nyerhetett a készülő koncertbe. Na, ezt a kis elgondolást zúzta porrá a produkció, amikor bejelentették a nyár közepén, hogy nemcsak kipróbálják a programot, de ráadásul egy olyan helyszínen, amelynek színpadára könnyű-/popzenei előadó nem lépett korábban: a Magyar Állami Operaházban!

Nézegeti az ember a plakátot a nyáron, és rájön, mekkora ötlet ez: Budapest, a nemzet dalszínháza, egyben exkluzív esemény, teljes koncert, ráadásul, mint később kiderült, duplán. Ha nem is turné, de mégis két előadás, amelynek keretében szinte mindent ki lehet próbálni decemberre. Az ezek elé tett főpróba a győri Richter-teremben pedig a cukormáz volt a hab tetején. Minden százszor túlbiztosítva, most már ugorjon az a bizonyos majom a vízbe!

A csütörtöki győri főpróba nagyon izgalmas, és ahogy láttuk, a színpadon lévőknek legalább ennyire feszült este is volt. Ákos az előadás kezdete előtt külön besétált a színpadra, és pár perces monológgal vezette fel a programot. Az első mondata már gyorsan oldotta a publikum feszült várakozását:
- Jó estét kívánok! Kovács Ákos vagyok. Igen (itt kimutat jobbra a hüvelykujjával),  jól látják… az ember a plakátról.
Elmondta, hogy nagyon izgul mindenki. Őszintén szólva, nem tudja mi lesz ebből, és azt is megjegyzi, a produkció még nincsen kész, ez csak egy főpróba. Mindez azért van így, teszi hozzá, mert egy produkció soha nincs készen. Azt csak befejezni lehet az adott határidőre, de készen lenni vele… A műsor mindenesetre nagy sikerrel debütált, persze ez még csak abszolút bétaverzió volt a teljeshez képest, hiszen még a komplett fény-/látványtechnika Budapesten várt bemutatásra.

A feszültségről pedig csak annyit, hogy amikor a főpróbán a ráadások előtt Ákos kiment a színpadról, Balásy Szabolcs a zongora mögül úgy borult az első hegedűs nyakába hosszú másodpercekre, mint a sportolók a gólörömnél és a nagy győzelmek idején. Talán ott hitték el először ők is, hogy ez tényleg úgy néz ki, összeállt, ebből most már tényleg koncert lesz.

Az Operaház csodálatos helyszín: elvileg ezer néző fér el itt, azaz nagyjából annyian, mint a Művészetek Palotájában a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. De az Opera azért mégiscsak az Opera, amely ráadásul teljes felújításon esett át. Már a terembe lépve közönségként is úgy érzi az ember, hogy a programtól függetlenül nagy kiváltság itt lenni. Egyben borzasztóan magas a léc a produkciónak is, mert itt aztán a helyszínnek is meg kell felelni. Itt nem lesz lézer, nem lesz gigamega robotlámpa-tenger. Itt csontokig hatoló zene fog szólni, és sokszorosan telt házas Aréna-produkcióként kell valami újat alkotni. Nem olyat, ami ide is jó lesz, hanem olyat, ami gyakorlatilag ide készül, itt születik meg. 

Az első felvonás kezdetén a terem elsötétedésekor még akadt némi taps, de aztán a függöny lassan szétnyílt, és a félhomályban a színpadon ülő alakok feltűnésével dermedt csend lett úrrá a nézőtéren. A harangok kongtak, Balásy Szabolcs a zongoránál ül, Madarász Gábor velünk szemben, Lepe egy kicsit hátrébb egyetlen kicsi szintetizátor mögött… Aztán csend lesz, és megszólal Ákos hangja:
- Mint észrevétlenül álomba hull az ember, úgy hull az ifjukorból a férfikorba át…

Az emberek döbbent tekintettel néznek előre, majd egymásra. Ezek Radnóti Miklós versének sorai. A hang pedig nem bejátszás, érezni, hogy élő, a következő pillanatban pedig Ákos nagyon lassan, méltósággal, nem is besétál, inkább szinte tisztelegve a történelmi pódium előtt, bevonul a világot jelentő deszkákra. Eközben észrevesszük, hogy a függöny ugyan eltűnt, de mégis van ott valami. Egy könnyű vászon, amely a színpad és a publikum között marad, és amelyre vetítések is kerülnek. Akkor még nem tudtuk, hogy az egész első felvonásban így lesz, és ez adja a színpadkép alapját. Amolyan kép a képben, egészen egyedi hatás. Nagy arénákban is sokkolni tudna ez, nemhogy egy ilyen helyszínen. A vásznon a vers sorai jelennek meg kézírással, mögötte pedig ott van Ákos élőben, aki úgy viselkedik, mintha csak otthon lenne. Nem is színpadi produkciónak tűnik az egész, hanem mintha a nappalijába hívott volna minket, és ha már ennyien összegyűltünk, akkor néhány hangszeres baráttal muzsikálnak is nekünk.

Aztán a vers utolsó szava után Balásy Szabolcs lenyomta a gombot a zongorán. A teremben ülő megremeg, a Főhős pedig hátrébb sétál a színpadon, és leül a mikrofonhoz bekészített, forgatható bőrszékére, ugyanolyanra, amilyenen mindenki más is ül rockzenekari szekció tagjai közül. Gitárjaihoz nem nyúl, csak belekezd, hogy “Lángoló ajtók, izzadó falak…”. Egyetlen zongora kísér, némi gitár (dobos és basszusgitáros elvégre nincs is még a színpadon), száll az ének, de még nagyobbat szól a zongora. Szabolcs újra és újra, egyre mélyebben bele mer menni a játékba, mint amikor egy autóversenyző a gázfröccsökkel durrogtatja a kipufogót, és jelzi, van ott még bőven, ahonnan ez jött.

Aztán gitár a nyakba, és a további bevezető dalok a Főhős előzetes nyilatkozatainak megfelelően abszolút szvit-jelleggel szóltak. Egymásba fonódtak, szünet nélkül hullámoztak egymás után. Ilyen helyszínen nem is dalok voltak ezek: már-már a komolyzenében használatos „tételek” kifejezést illendő alkalmazni rájuk. Két tétel között ugyanakkor előfordult, hogy ugrottunk időben vagy 25 évet, de mégis minden összeillett, mert minden ugyanarról szólt. Így a Minden álom véget ér / Kéz a tarkón / Áldozz fel / Tabula rasa egyvelege közben szinte nem is tudta az ember, merre van az előre. Sokan csak becsukták a szemüket és élvezték ezt az emelkedett játékot.

Aztán egy lélegzetvételnyi pihenő, de csend ekkor sincs, mert a mély tónusú szólam mellett balról betolnak egy kisebb emelvényt, amelyen egy komplett vonósnégyes ül. Amit hozzátettek a dalokhoz – vagy amit csináltak belőlük –, az csoda volt, egészen új megvilágításba helyezték a szerzeményeket.

Ezért most név szerint is jár nekik a kiemelés, pláne, hogy Ákos is bemutatta őket, sorrendben: Dombi Rajmund, Ráczné Nagy Andrea, Tácsik Zoltán, Juhász Gy. Viktor a győri filharmonikusok közül.

A másik oldalról pedig besétált három csodálatos hölgy hófehér ruhában, név szerint Kuch Gabriella, Pahocsa Júlia és Komjáti Dalma a VoiSingersből.

Amíg a szemünk emésztette az új felállást, máris kiteljesedett az a mély hang, ami szólt az érkezők bejövetele alatt és a Főhős belekezdett: „Gombostűre szúrva szépen / ezernyi színes pillanat…”

A dal közepén ragyog a zongoraszóló, amit Szabolcs most ugyanúgy játszik, mint 2006-2007-ben a Még közelebb turné során. De mégis lassabban, mint eddig bármikor. Ákos a zongora felé fordul, szinte beledől az ütemeibe, annyira együtt él a zongorajátékkal. Ez ugyanis nemcsak egy szép dal. Ez egy emlékezés, a második refrén után pedig a vásznon, Ákos előtt-mellett a felhőn ülő Kaszás Attila mosolyog ránk.

Az Operaház dörög: vastaps. Ákos is nehezen tud megszólalni. De így, hét-nyolc nóta után most már be is kéne köszönni, és a színpadra hívni két élő legendát. Ahogy fogalmazott, az egyiknek a humora nélkül ma nem lehetne az, aki. A másiknak pedig a Tom-Tom nevű stúdiójában tanult szinte mindent a kezdet kezdetén, úgyhogy nélküle pláne nem lenne az, aki. De most itt vannak mind a ketten, egyszerre és be fognak ide jönni. Fekete Tibor Samu és Dorozsmai Péter!

Ahogyan ez a két ember megérkezett a pódiumra, azt tanítani nem lehet. Lépteikben, kisugárzásukban ott ragyogott az a szakmai alázat, amit napjaink celebjeitől nyomokban sem várhatunk. Óriási legendák, de úgy jöttek be, mint a gyerekek a játékboltba. Mint akik azt kérdezik, hogy most komolyan itt lehetünk? Játszhatunk is? Szabad? Frankón? Na, jó, akkor toljuk!

Meg is kerestük gyorsan a lányt. Dorozsmai akkora arc, hogy mivel elsőre nem a dobokhoz ült, hanem a kezében rázott egy tenyérbe való zajkeltő eszközt, sétálgatni kezdett Samutól a Lepéig, aztán a vokálos lányokig, meg vissza. Mosolygott, közben rázta-rázta, egy-egy ütemnél vezényelt, mint aki jelzi, azért jó még az Öreg a háznál.
Samu egy székre ült a dobemelvény elé, a színpad szélére. Kicsit közelebb is volt a publikumhoz, mint maga a Főhős, de ez így volt igazán hatásos. Ebben a blokkban nem „Ákos és zenekara” volt a felállás, hanem rang tekintetében az énekes mellett volt még két Ákos. Konkrétan Dorozsmai és Samu tényleg úgy néztek ki a színpadon, mint önálló, nagybetűs Intézmények, akik büszke nevelőfaterokként eljöttek a gyerek koncertjére. Aztán ha már itt vannak, játszanak is pár dalt.

Gondoljunk bele, hogyan indult mindez: onnan – ahogy Ákos mesélte egyszer egy interjúban –, hogy amikor először kimentek Dorozsmaihoz, talán még Bonanzaként a stúdióba, az akkor már országosan ismert rockzenész és stúdiótulajdonos a nevetést elfojtva csak annyit kérdezett tőlük:
- Öhm… hogy melyik formáció is ez?!

Ahogyan pedig most Ákos nézett rájuk a színpadon, úgy talán még sosem láttam zenésztársakra tekinteni. Nem “sztárvendégség” volt ez, hanem sokkal-sokkal több. Innentől kezdve az első felvonás végéig ebben a felállásban muzsikáltak, így jött az Ez a miénk, a Ki helyett szeretsz, aztán egy öt dalból álló egyveleg, és olyan ritkaságok, mint a Swimming. Az Ember maradj élőben sokkal jobb, mint a stúdióverzió. A női vokál ugyanis olyan színt ad az “Újra lehetsz, aki voltál” és a “Mindegy, minek képzeled magad” soroknak, hogy én itt nem is Ákosra figyeltem, csak arra a három gyönyörű, mosolygó pacsirtára. Az ezt követő Csillagok alatt folyamán is elkalandoztam fejben egy kicsit, de olyan dózisban jönnek a nóták, hogy nincs idő lankadni. Az első felvonást záró Magunk maradtunk szinte pihentető, élőben most először szól eredeti, teljes zenekaros verzióban. Az utolsó refrén végén Ákos leteszi a gitárt, a zene szól, közben feláll, a széke háta mögé lép, leveszi a zakóját, a szék háttámlájára teríti, ekkorra véget ér a dal, ő pedig a csendben belekezd:
- Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk…
Az ember feleszmél, ez Weöres Sándor verse, a Bolero. Az utolsó sorokat Ákos már távozóban mondja:
- …ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.
Ezek voltak az első felvonás utolsó mondatai, Ákos kisétál a színpadról, a függöny pedig összezár…

A szünetben sok mosolygó arccal találkozom, mindenki a vászonvetítést emlegeti. Nagyon innovatív dolog, de azért mindenki hozzáteszi a végén, hogy a második felvonásban megnézné a színpadképet e-nélkül is. Haha, hát ezt megkapta mindenki!

A második felvonás kezdetén, ahogy szétment a függöny, farkasszemet nézett velünk az immár Bánfalvi Sanyival és Kálló Petivel frissített rockbanda, valamint a komplett Győri Filharmonikus Zenekar és a VoiSingers-nagykórus, ráadásul többszintes díszletben. Vagy ötven ember a színpadon és a Hello első dallamaira besétál a Főhős. Utána pedig már jött is a Végre, amelyből kaphattunk ízelítőt a próbaidőszakban Instagram-minivideóban is.

Ami viszont ezután jött, arról most nem írok, mert az a bőven több mint egy óra akkora sztori, hogy a legnagyobb, sok évtizedes keménymagok is csak obszcén megjegyzésekkel kommentálták az első sokk hatására. Nem, nem azért káromkodtak, mert nem tetszett. Akkor is el lehet ereszteni ilyet, amikor valami pozitívan is annyira betalál, hogy már akkor tudod, ezt csak később lehet feldolgozni. Maradjunk annyiban, hogy olyan dalok kaptak vonós átiratot, amilyeneket el sem tudtunk volna képzelni. Csak eszmél az ember, hogy Úristen, ezekben a nótákban ez is mind benne volt?! Ahogy pedig megyünk egyre beljebb és beljebb az előadásban, úgy fog a szikra lánggá, aztán robbanássá fajulni.

Az előadáson komoly sztárparádé volt, rengeteg közismert ember tette tiszteletét. Szombaton a nézőtéren ült az utolsó két élő Omega-tag egyike, Debreczeni Ferenc, becenevén Ciki is. Közel 60 évnyi pályafutás és négy teltházas Népstadion-koncert után most ott ült az első sorokban, és őszintén csillogó szemmel hajolt meg a látottak előtt. Ugyanezen a napon eljött Kékkői Zalán is, aki Ákos színpadán is eltöltött egy jó évtizedet, pár éve pedig Feró mellett nyomja a Beatricében. Máig emlékezetes a 2004-es siófoki koncerten ünnepelt 30. születésnapja (igen-igen, ő is 50 lesz jövőre, muhahahaha), ahol olyan tortaátadásban részesült, amit a mai fiataloknak ajánlott megtekinteni a korabeli werkfilmben. Emellett fantasztikus ember is. Vasárnap láttam Gyulai Zsoltot, a Hungaroring vezérigazgatóját, aki ezek szerint Ákos koncertjét választotta az ezzel egyidőben zajló Formula-1-es Mexikói Nagydíj helyett. De ezen a napon a legjobban akkor húzódott széles mosolyra a szám, amikor a széksorunk melletti páholyban megpillantottam Gömöry Zsoltot, a fennállásának 50. évfordulóját ünneplő Edda Művek billentyűsét, egyben csodálatos zeneszerzőt. A második felvonásban felpattant a székéről (megtehette, mert takarásban az oldalpáholyban nem zavart senkit), a szája elé tette a kezét, és árgus szemekkel nézte a vonóskart, meg a kórust. Ott ő szerintem nem Ákos-dalszövegeket énekelt, hanem az ilyen moll és az olyan dúr járt a fejében. Aztán ez az ember, akire annak idején Kóbor János egy az egyben rábízta a nemzetközi piacra szánt Omega Szimfónia és Rapszódia vonóshangszerelését, most több mint 60 évesen a feje fölé emelt kézzel tapsolt az Operaházban Ákoséknak. Mellette pedig a felesége és legkisebb gyermeke, Anna, de a legnagyobb lánya, Dóri első Ákos-koncertjére is emlékszünk: a Szigeten volt, kései kamaszkorunkban.

Mert a generációk jönnek egymás után, de ez a Produkció örök.

A nagy feladat most következik ezeknek a Fiúknak és Lányoknak, hogy mindezt át sikerüljön ültetni az Aréna falai közé. Most azt mondanám, ennek a műsornak az Operaház az otthona, nem is lehetett volna ideálisabb helyen először bemutatni.
Viszont a Főhős nyilatkozatai szerint a decemberi előadás brutális színpadtechnikával kerül megvalósításra, jelentősen megnövelt létszámmal. Elhangzottak már a sajtóban számok, hogy mennyi tagú szimfonikus zenekar, meg mekkora nagykórus, de nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy van Magyarországnak egy vezető produkciója, ami megalkotta talán az eddigi legszebb koncertműsorát. Ez nem gigamega, nem überbrutál, ezek elcsépelt szavak. Ez az előadás egyszerűen SZÉP. Nem akarsz hangosan énekelni és ugrálni sem. Tapsolni még esetleg, de itt inkább az ember elgondolkodik, életképek peregnek le a szeme előtt. Tényleg “csak” néző a néző, mert lebilincseli az, amit a színpadról kap.
A legvégén pedig jön a katarzis, ahol szem nem marad szárazon.

De ezt csak az tudja meg, aki eljön december 16-án (nem mellesleg Kodály Zoltán születésének 141. évfordulóján) a Papp László Budapest Sportarénába.

Na, eljössz?