KASZÁS ATTILA 66.

Jóbarátok voltunk, együtt rögzítettük A HÉT PARANCSSZÓ című verses hangjátéklemezt.
Az alábbi dalt az ő emlékére játsszuk a koncertjeinken.

1995-ben ismertem meg Kaszás Attilát: ő volt a főszereplője a Baal című Brecht-adaptációnak, amelyet Eszenyi Enikő rendezett a Vígben, és én írtam hozzá a zenét. Tádé – ez volt a beceneve – hatalmas figura volt, lángoló kedv, zseniális barát, korszakos színész, aki a kétségbeejtően korai halála óta fájóan hiányzik. Kölyökkoromban a Magyar Rádió Gyerekstúdiójának tagja voltam, szerepeltem pár rádiójátékban, a rádiós irodalmi adaptációk lelkes gyűjtője vagyok azóta is. Innen jött az ötlet 2001-ben, hogy verses hangjátékot rögzítsek A hűség könyve című kötetem verseiből, meg pár kiadatlan írásomból. A munkához Tádét kértem fel partnernek, alkotótársnak, szereplőnek: ugyanannak a figurának ő volna az érettebb, higgadtabb, kiábrándultabb hangja, magam pedig a fiatalabb, sebzettebb, lobogóbb énje. Hiába voltunk jó barátok, csak akkor vállalta el, amikor tüzetesen áttanulmányozta az anyagot: - Rendben, ezek tényleg versek. Csináljuk. - A hangjátékhoz vonóstémákat és gregorián hangulatú kórusdarabot, de szintetikus tételeket is írtam. Maga a versfelvétel hihetetlen jó hangulatú munka volt, egymást rendeztük, bolondoztunk, komolykodtunk. Jellemző rá, hogy amikor a kiadvány multimédiás részére az önéletrajzát és a játszott szerepei rövid listáját fel akartam tenni, kiderült, hogy ilyen neki nincs, sose volt. Kérjem a színháztól. Nem tartotta számon a letudott munkákat, folyton dolgozott, tékozolva élt. A halálos rosszullét is közvetlenül előadás előtt, készülés közben érte. Igaz, tudott komolyan, férfiasan mulatni is. Lábremegős élmény, hogy a Nemzeti Színházban éppen a róla elnevezett teremben mutathattam be 2017-ben az Arany János verseiből összeállított műsort. Nagy szerencse, hogy A hét parancsszó című verslemez és legalább egy rövid werkfilm őrzi ennek a szép közös munkának az emlékét.

Valahányszor meghallom Attila hangját, ahogy Az éj felén túl című versemet mondja, a hideg futkos a hátamon, rettegek, meghatódom, elnémulok. A síron túlról szólít meg, de élőn:

„ülök a csönd hideg kövén
a sötétség méri a perceket
nem csodálkozom ítéletén
hogy boldognak lennem nem lehet
az éj felén túlról ha visszanézek
látom kezemre könny csorog
és bőröd illatát idézem
mint majd engem idéznek verssorok”

(Az éj felén túl, A hét parancsszó-album, 2001)