AZ ÓPERENCIÁN IS TÚL.
Azt hiszem, minden várakozásunkat felülmúlta ez a jubileumi koncerthétvége az Operában...
Elképesztő élmény és hatalmas munka volt! Köszönöm mindenkinek, aki eljött! A közönségnek és a zenésztársaknak egyaránt hálás vagyok a harmincéves szólópályáért - és nem, nem akarom abbahagyni. De ahogy a dal is mondja, "nem én döntök".
A héten még ünneplünk és emlékezünk, hamarosan jön a fotógalériák sora - elsőként az eszköztelen győri főpróba képei, azután a szombati és a vasárnapi Opera pazar képanyaga több fotós szemszögéből is. Közben megkezdjük a december 16-i HARMINC ÉV Aréna-koncert felkészülési munkálatait, emellett befejezzük a javarészt már elkészült koncertfilmet a tavaly év végi Aréna-buliról, hogy még az ülős decemberi nagykoncert előtt megjelenhessen.
Nem merek belekezdeni egy személyes hangú értékelésbe az Opera-dupláról, mert még nagyon élénk az emlék, és biztosan túlzásokba esnék. Talán elég annyi, hogy életem legfontosabb előadásai közé került - számomra.
Egy hozzám közel álló, igazi jóbarátom üzenetéből idézek, mert olyasmit írt, amire nem is gondoltam, és ami nagyon meghatott. Ezzel a szöveggel adom közre az első fotót a vasárnapi, második Opera-előadásunkról:
"Mit mondjak el? Hogy a látvány, a hangszerelés, a dalok, a fények..? Ezt úgyis elemzik hozzáértők elegen majd. Én azt dörmögném el, hogy átzuhantam veled három évtizeden. És rájöttem a nézőteret figyelve, hogy azokkal a csápoló, ismeretlen, ötvenes arcokkal is együtt töltöttük ezt a harminc évet. Nem ismerjük egymást, mégis valami furcsa kötelék köt össze bennünket egy életre. Ebből a rohadék, pattanásig feszült, az általunk megismert világot éppen porrá zúzni készülő időből kitéptél nekünk két olyan órát, ahol hihetetlen szeretet szabadult fel egy csodálatos helyen. Ebből merítünk. Ennél többet pedig adni nem lehet."